Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagy Zoltán: Áttekintő elemzés FRIEDRICH KITTLER OPTIKAI MÉDIUMOK

2009.11.29

 

 

 

 

 

Áttekintő elemzés

 

 

FRIEDRICH KITTLER

OPTIKAI MÉDIUMOK

 

MAGYAR MŰHELY KIADÓ- RÁCIÓ KIADÓ

2005.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KÉSZÍTETTE:

NAGY ZOLTÁN

2009.

 

 

 

 

 

„… minél jobban kinyílik számodra a világ,

Döbbensz rá, hogy tudásod mily csekély…”

 

Friedrich Kittler az angolszász recepcióban „német posztstrukturalistaként” van nyilvántartva, majd a „kulturális stúdiumok kritikusa „címet érdemelte ki.

Könyvének nehéz nyelvezete, a töménytelen utalás és hivatkozás a szinte cicerói körmondatok, reménytelen helyzetet teremt a magamfajta laikus számára az értelmezés, esetleges elemzés és pláne kritika megfogalmazásához főleg, hogy Kittlert mint a média egyetlen, Németországon kívül is igen nagy hatást gyakorló teoretikusaként tartják nyilván.

A szakkritikai szerint is Kittler rendkívül felértékelődött a vizuális kultúra teoretikusaként, bár előadássorozatának nyelvezetét elemzői is a közérthetőségtől távolinak, illetve nehezen interpretálhatónak minősítik.

  Előadása határtalan cikázás a médiumok világa és jelentős művészek, filozófusok gondolatainak tükrében, amik segítségével az optikai medialitásnak ered a nyomába. Egy gondolatmenet- ívébe belefér: / egyetlen oldalon / Goethe, Hoffman, Nadar, Balzac, Adgar Allan Poe, Arheim.

Mivel rengeteg adatot, említésre méltó tudóst, filozófust, művészt, idéz, bármelyik

esemény, vagy közlés kihagyása barbarisztikus diszkriminációként lenne értelmezhető tőlem.  Így a teljesség igénye nélkül,i átfogó szemezgetést tartom lehetséges megoldásnak.

 

A sötéten át hallom, hogy szól hozzám,

 De értelmét még csak tapogatom…”

 

A kauzalitás elve filozófiai fogalom, ami az ok okozati függőségeket firtatja s ez az alapmechanizmusa Kittler előadássorozatának is a médiumok világáról. A különböző jelenségek közötti szükségszerű összefüggések mutatnak rá, hogy nincs okozat a kiváltó okság nélkül.

A vizsgált műve, az OPTIKAI MÉDIUMOK alapműnek számít, számtalan helyen hivatkoznak rá a témához kapcsolódó irodalomban, publikációkban, előadásokban. Bemutatja a technikai médiumok történetét a camera obscurától és a laterna magicától a fényképészeten át a film létrejöttén a televízió ás a számítógép elterjedéséig. Szerinte az ember nem rendelkezik semminemű tudással az érzékeiről, amíg a különböző médiumok nem bocsátanak rendelkezésére „modelleket és metaforákat”. Kittler az embert, emberi testet, sőt a lelket a médium függvényének tekinti, amit a médium által lehet meghatározni.

Audiovizuális körülmények között az ember szeme, füle, keze már egyáltalán nem ahhoz a testhez tartozik, amelyikbe „becsatlakozik, hanem azokhoz a televíziós társaságokhoz, melyekre rácsatlakozik”.

 

A Szemlében ezt olvasni erről az előadásról:

„Az előadás hegeli ambíciója… a Szellemet megelőző / és feltételező / technikai- optikai médiumok történeti szisztematikus tudásrendszerének kidolgozása- lehetetlen feladat elé állítja a szerzőt „ / megjegyzem, a témában nem profi olvasót is /

Az előadássorozat nem csak a felhozott médiumok történetét, hanem a hagyományos és az újabb médiumok közötti kölcsönhatások történetét dolgozza fel, a keletkezésükkel kapcsolatos körülményeket is figyelembe véve.

Egy nyakatekert elemzést ismerünk meg, mely a történeti területen egyszerre kérdez rá az írásos kultúra és a képtechnika metszéspontjaira, és választóvonalaira, módszertanilag pedig azt a kérdést feszegeti, hogy

                    mi az írás és az irodalom mai pozíciója?

 

 

 Kittler szerint a Lumiére testvérek óta a magas szintű irodalomnak csak egy ismérve van, az, hogy nem lehet megfilmesíteni.  A média egyre többre képes, azonban ha marad valami olyan, amit nem tud kifejezni a sajátos eszközeivel, az irodalom pedig igen, akkor az irodalom nyert ebben a mesterséges küzdelemben. Ha egy költői ihletettségű képet film formájában is be lehet mutatni, az jobban leköti a nézőt, mint az írott változat. Van, akik szerint ebből a szemszögből nézve a dolgot magának az irodalomnak meg vannak számlálva a napjai.

 

Szerintem itt a több érzéket megcélzó forma az, ami népszerűbbé tesz a mozit.

Itt a feldolgozott, érzelmeket hanghatásokkal is erősíteni tudó, gondolatokat, következtetéseket készen kapó gondolkodásra, a fantázia meglódulására egyáltalán nem serkentő negatív tendencia uralkodik el.

 

 Kittler következtetése a témában: irodalom csak addig lesz, amíg legalább egy valamivel többre képes a fejlődő technikai médiumoknál.

 

Az előadásának indításában rengeteg kitérővel, alapfogalmak tisztázásával

a perspektíva történetével, a nézőpontokkal, valamint az akusztikus és optikai médiumok szoros összefüggésével foglalkozik Kittler. Mindezt „esztétikai” módon kezdi el. A művészetek és a művészeti technikák közös és kezdettől fogva összekovácsolódott történetével indít, a művészet kézműves szakaszával valahol a reneszánsz idejéből s villámháborús agytornával jut el a tudományos alapokon nyugvó számítógépes „képszintézishez”. Mivel Kittler az „egyetemességben” száguld, Hegel és Nietzsche gondolatköreit bőven használja.

Rendkívül nehezítette a megértést a tudományos technikai nyelvhasználat mellőzhetetlensége, ami sok esetben zavarólag hat. Például a hasonló kifejezései, mint:” radiozitás”, „imaing”, „moaré”, a „fehér morajlás” / ezt mind fel kellett vetetni a számítógéppel a szótárba!/- technikai magyarázat nélkül, idegen diszciplináris környezetben kifejezetten összezavarják az amúgy is ijedt olvasót.

 

Ha átfogóbban próbáljuk megfogalmazni Kittler mondanivalóját /sok segítséggel /, amit hosszas elméleti bevezetővel „előízesített” akkor úgy fogalmazhatunk, hogy az elmúlt száz év ”művileg előállított képi birodalmait „veszi górcső alá. Nem film és televízió történetről szól az előadás, hiszen jóval túlmutat azon, a médiumok általános kérdéseit feszegeti. Az előtörténetének kiindulópontja a az 1420 óta létező lineáris perspektíva, melynek meg van a maga görög és arab vonatkozása is.

 

... s az ember a kérdései révén.

  Lát derengést az alagút végén ...

 

  Kittler előadásában két, általa eredendően téves következtetésnek próbálja az elejét venni: melyek szerint az egyik a kulturpesszimizmus rémképe, a másik véglet mely a vizuális kultúra kizárólagos üdvözítését, a virtualitás felé vezető egyetlen utat tekintették üdvözítőnek.

 Az Optikai médiumok az antik kultúra organikus fény és érzékelés távlatán, majd mintegy annak egyenes folytatásaként a reneszánsz szépségeszményein keresztül elemzi a nagyszabású történeti áttekintés főbb irányultságait. Ám a kritika sem marad el Kittler előadásában, például Heidegger nyomán, annak végiggondolása, mit is érthetünk a világ „képpé” válásán, s hogy ez milyen komoly veszélyeket hordozhat magában. Kittler könyvének jelentősége abban is áll, hogy magára a jelenségre koncentrál, meghagyva az esélyt hogy kívülről láthassuk saját szemünket, és különbféle eszközökkel láttatott világunkat.  Nem véletlen, hogy ez a szemléletmód két egymástól különböző és mégis egymással valahol összecsengő variációt fogalmaz meg.  Az egyik az a felfogás miszerint „nincs szebb a Nap alatt, mint alatta lenni” ami azt jelenti, hogy alázattal viszonyuljunk, forduljunk a világ felé, a másik Leonardó-i álláspontot tükröz, miszerint „a Nap soha nem lát egyetlen árnyékot sem” Vagyis a saját perspektívánk, szemléletmódunk és irányultságunk a döntő.

 

 Éppen a történeti megközelítés és az egyes optikai médiumok átfogó, beleérző elemzése teszi lehetővé Kittler számára, hogy a fent említett két szélsőség csapdájába essen.

A képiség vonulatát a camera obsculától a kémiai alapú képrögzítésen keresztül a digitális képalkotásig taglalja.

 

Arisztotelész egyik mellékes megjegyzése / a napfogyatkozás veszélytelen megfigyelésének lehetőségével/ adhatta a lökést a camera obscura kifejlesztéséhez, amivel a lineáris perspektíva első használható modelljei előtt nyílt meg az út.

Később a reneszánszban használt camera obscura a festészetben a tökéletesebb perspektivikus látásmód elősegítéseként vonult be a köztudatba.

A reneszánsz camera obsculájának érdeme, bár nem neki köszönhető, a lineáris perspektíva felfedezése- mivel első alkalommal kapcsolódott össze az optikai médiumok két alapelve az

„az információ optikai átvitele és a tárolása”.

 

Előadásában Kittler igen szemléletesen elemzi, összegzi ama reneszánsz fordulatot, aminek során a szem, a lyuk, a festmény a tükör és a külvilág kombinációja jelenik meg és így maga a kép szemlélőjének szeme által válik láthatóvá a világ és nem Isten szemszögéből. Felfedezik magát az emberi szemet. / Brunelleschi táblaképbe fúrt lyuk kísérlete alapján/

 

Az ember az őskor óta fest, de a képelemekre vonatkoztatva szerkesztett, enyészpontra támaszkodva csak Brunelleschi óta.

Az egyedi látás megsokszorozódik, a különböző, perspektívák helyettesíthetőek és egymásnak alternatívákat teremtenek.

 

-        Némi teoretikus „önvita” is zajlik a camera obscura jogos feltalálói címéért, érvekkel, ellenérvekkel, korabeli „média”emlékekkel, de döntés nem születik.

 

a fényt ötvözi fénnyel, fonja, hímzi, varrja,

   A világ készül, ha Ő is úgy akarja..,

 

Kittler szerint ennek a felfedezésnek nem csak negatív hozadékai lehetnek, ami egymástól elkülönült egyének saját külön kis világait jelezhetik, hanem más fordulatot is előrevetít: példaként hozva az üvegszálas továbbítás, lézerfény alapjainak lányegét összefoglalva-„ a fény válik a fény átviteli médiumává” , nem zárja ki, inkább magába foglalja- ugyanaz a fénysebesség a többi jel javára is válik. Így a televíziós jeleken kívül az üvegszálas kábel elektronikus úton hangok, szövegek, vagy számítástechnikai adatok előállítására is képes, ezzel pedig általános médiummá lép elő.

 

 Mindezek gyakorlati használatából adódó problémákkal is foglalkozik Kittler. Mennyi időt, teret, szabadságot hagyunk magunknak, mikor, mire használjuk az optikai fény médiumok által kínált lehetőségeket, eszközöket. Mikor, menyire, milyen módon alakítjuk át képeinket, hangjainkat, szövegeinket, virtuális és valóságos tereinket?

 

Ehhez járul hozzá annak a virtuális képességnek, készségnek a megszerzése, melyek segítségével a virtuálist és a valóságost meg tudjuk különböztetni. Ennek fontosságát főleg abban látja, hogy ha nem képes az ember e két fen említett megkülönböztetésre, úgy a jó és a rossz elkülönítésének lehetőségétől is elesik. A technikai médiumok történetének koraújkortól napjainkig érzékelhető fejlődésének origóját a reformáció és ellenreformáció történelmi hatás- ellenhatásában látja Kittler. Gutenberget teszi a startvonalra, mivel nélküle Luther Bibliája nem indul hódító útjára.

Még kiemeli a biblia német nyelvre történő lefordítását is mely az

„anyanyelviség és a közérthetőség „programjának meghirdetésével a liturgiában épp úgy, mint az egyház életében a szöveg egyenes, közvetlen értelmezését a vizualitás elé helyezi.

 

 

A bibliai szövegek ez által hermeneutikai vizsgálódás tárgyai lehettek.

A „száműzött középkori egyházi rituálé / optikai pompáját / a reformáció fekete-fehér titántája töltötte ki.”

Mindez ellenhatást váltott ki a jezsuita rend tagjai fegyverként használták az optikai hagyományok nyújtotta lehetőségeket- nem csak az olvasott tartalomra, hanem annak intenzív megjelenítésére fektetve a hangsúlyt megcélozva az öt emberi érzékszervet egyaránt.

A laterna magica jezsuita hatásgyakorlásának technikai megvalósulásával és a barokk építészet enyhén szólva túlzó, szinte mellbevágóan harsány és pompázatos látványával illusztrálja Kittler, hogy az újkor első nagy szórakoztatásra szakosodott médiumai a színházak és az irodalom maga egy egész évszázadig nyúló vallás és képháború eredményeként definiálható.

 

Az optikai médiumok tényleges története a fotográfiától a számítógépig terjedő tárolási formákkal kezdődött. A filmtörténet is a celluloid, mint hordozó, alkalmazásával kezdődött. Ennek kémiai háttere Kittler szerint nem véletlenül áll közel a robbanóanyagok kémiájához. Több katonai, háborús viszonyítást figyelhetünk meg előadásában.

Az optikai médiumtörténet innentől, mint technikai őszművészet,

” hibrid médium”- ként kezelhető.

A legkülönbözőbb összebarkácsolások és montírozások fordulhatnak elő ezen a területen.

 

A lehetőségek nyilvánvalóvá válása által Kittler a fantasztikumot is bevonja vizsgálata tárgykörébe.

A film trükkök, világítástechnika lehetősége. Szerinte ez a sarkalatos pont ahol a legközelebb kerül „multimédia-show „az emberi test / mediális/ megszüntetéséhez.

Kittler előadásában kirekeszti a művészi kérdéseket médiatudománya köréből. A technikatörténetet csak gazdasági és pénzügyi kommentárokkal egészíti ki általában, illetve technikai vonatkozású megjegyzésekkel.

Világos, hogy számára a művészetek lényegileg különböznek a technikai apparátusoktól, csupán illúziót vagy fikciót képesek teremteni, nem pedig szimultációt. A művészeti stílusok hagyományokon alapulnak, a technikai apparátusok azonban szabványokon.

 Például egyfelől vizsgálhatjuk, hogy a szem megtévesztéséhez hány képre, avagy kép pergéséhez van szükségünk, vagy a reneszánsz stílusjegyeit összegezhetjük.

 

Sajátos antropológiáját biztosnak látszó talajra a technikai apparátusok leírására építi. Szisztematikusan megtagadja előadásában a lélek illetve az ember meghatározását, az egyetlen, amit e kettőről tudni enged azok a technikai apparátusok, melyekről a lélek és az ember

 „mindenkor mértéket vesznek”. Elidegenedett felfogásnak tűnik.

A technika a természettudományok terméke, meghatározásuk tudományosan is leírható. Az emberi életben betöltött nélkülözhetetlen szerepe folytán kétségtelenül befolyásolja az emberi viszonyokat s ezzel együtt a társadalmi tudat formáit is. Természetesen, mint minden, ez is kölcsönhatás. E felfogás materializmusával, Kittler a természettudományok egzaktságát hirdeti.

Következetlen viszont abban, hogy szembe állítja a mechanikus és kémiai adathordozókat az elektromosságra épülőkkel. Pedig az utóbbiak részben szintén mechanikus-kémiai elv alapján működnek. A tárolás és a rögzítés mellett szól a szabványosítás jelentőségéről is.

A film és a mozi kérdésénél a téma két fő inspirátorát Wagnerben és Nietzschében látja Kittlert a médiumok előretörésének átfogó kritikája is foglalkoztatja, miszerint a művészet valóságot szimulál, a mindenütt terjeszkedő technika a szimulációt valóságossá teszi, az ember, aki számára eldönthetetlenné válik, hogy mi a valóság, és ami az utánzat, ezért már a szétválasztásával nem is nagyon foglalkozik. Ami foglalkoztatja, hogy Ő önmaga e még vagy a médiumok szimulációja, és a legtitkosabb cselekedeteit is a média sugallja- e.

Agyának azonban nincs szabad felülete, így a médiát véli legsajátabb énjének. Szabadságának bizonyítékát fedezi fel kiszolgáltatottságában, s ez az én- ből kifelé vezető út. Kacifántos, de mélyenszántó gondolatsor még egy kívülállónak is.

 

 

Közben azt is bemutatja Kittler, hogy ezek hatására hogyan alakultak át vagy módosultak érzékszervek, észlelések és belső tájékozódási képességek.

Kittler könyve nem technikatörténet, hanem az információk technicizálódásának átfogó ismertetése. Azt mutatja be, hogy minden egyes új médium milyen igények megjelenésére volt válasz.

Kittler következetesen figyel arra a csapdára, mely szerint a „technika meggátolja saját lényegének megismerését.”

 

 a pergő képek álmokat hoztak,

   S keserű ébredést...

 

A mozi létrejötténél sem technikai leírást alkalmaz, hanem olyan szembetűnő mozzanatot jelez mely a XIX. század legvégén magát a mozit belső igénnyé tette. Ezek nem csupán a feltalálás körülményeit emelik ki. Belekombinálja a haditechnikát, a lélek vizsgálatának új technikáit, beleértve a pszichoanalízist is. Szoros összefüggést vél felfedezni a modern fegyverek és a filmforgatást segítő eszközök felfedezésével./ colt, ismétlőfegyverek, gépfegyver, asztronómiai revolver-mely egy időben több felvételt is tudott készíteni/

Két mód van arra, hogy térben mozgó tárgyakat, akár embereket is célba lehessen venni és rögzíteni: a lövés és a filmezés. Némileg morbid gondolatnak tűnik de:”A mozi elvében ott lapul a gépesített halál.”

Kittler szerint az elsötétülő nézőtér, a megvilágosodó vetítővászon és ezek emberben kialakult kettős igénye, a korabeli pszichológiai elméleteken keresztül talál igazolást. A moziban Kittler nem csak technikai felfedezést lát, hanem ugyan azt a rettenetre vonatkozó kíváncsiságot mely a korabeli pszichoanalízist is foglalkoztatta. Az önmagától elidegenedett ember a filmben saját tükörmásával találkozik.

 

A televízióról is sajátos az elmélete. Nem, mint emberi igény illetve vágy hozta létre, s ma sem az emberek vágyának tárgya, hanem messzemenőkig katonai célokat szolgáló elektronikus melléktermékként aposztrofálja. Elektronikus szemnek tartja, mely az emberi részvételt teszi feleslegessé, A „valóstól való védelem” -nek tartja.

 

Minden médiatörténeti folyamatot és fejleményt megpróbál közös nevezőre hozni, ami zavaró / kritikusok szerint/ a nők szórakoztatását szolgáló kommersz filmeket a férfias, „szerzői művészfilmekkel”való párhuzamállításnál. A Kittler féle médiafilozófia tétele szerint a számítógép, az írógép, a film, a különböző játékkonzorok, lemezjátszók stb. után egy újabb készülék, illetve adathordozó funkcióit integrálja.

 

„ ...s alulmaradt,

     Ki helyesen nem következtetett

 

Az optikai médiumok története nem filozófiai vagy az emberre illetve az emberi érzékszervekre vonatkozó elmélkedés, hanem technikai. Kitágítja az illúzióteremtés fogalmát, nem az optikai, hanem a hagyományos, klasszikus médiumokhoz köti. Korábban szerinte a médiumok csak illúziót, fikciót teremtettek, és nem szimulációt, mint a technikai médiumok. A képiség megvalósulását, létrejöttét alárendeli azok tárolhatóságának, átvitelezhetőségének és kiszámíthatóságának.

A konklúziónk az lehetne Kittler előadását értelmezve, hogy a fentebb említett két felfogás, értelmezés és világlátás közöttes talaján találhatjuk meg a számunkra optimális látásmódunkat /optikánkat/ ha úgy tetszik. Ehhez nyújt bőséges adalékot az Optikai médiumokban Friedrich Kittler.

 

 

 

 

 

HASZNÁLT és tanulmányozott IRODALOM:

 

Kiss Gábor Zoltán:

Friedrich Kittler:     Optikai Médiumok

Berlini előadás 1999. Szemle 2006.

 

Rólunk írták

Mozgó irodalomtörténet

Új szó 2004/11/20

 

Földényi F. László:   A posztmodern lélek mozija

Filmvilág 1993/12

 

Takács József

A Kulcsár- Szabó iskola és a „kulturális forradalom”

Jelenkor

 

Bohár András   Friedrich Kittler : Optikai médiumok

Figyelő 2005.

 

Korner Veronika Júlia- Mészáros Márton

Az új média     Confessio     2007/2

 

Domonkos Péter:

Film, művészet, medialitás

ELTE Publikációs Fórum      Műút   Kikötői hírek 2008.

 

Wessely Anna:   Előszó Friedrich Kittler Optikai médiumok

Magyar Műhely 2005/3.

 

Nagy Csilla:  

        Patchwok

/ Szegedy Maszák Mihály: Szó, kép, zene. A művészetek összehasonlító vizsgálata  / Kalligram, 2007/

 

Timár Andrea:

      A kézírás alakzata Kittler de Man és az esztétikai ideológia

Ráció Kiadó 2004.